A színfalak mögött

Mikor ezt a mondatot láttam, rögtön a gyerekkorom jutott eszembe. Színházban nőttem fel, színészek között, színfalak mögött, parókák, ruhák és díszletek rengetegében.
A színházi büfé és annak hangulata az otthon érzését adta nekem.
Szerettem hallgatni a nagymamám csodás, sokszor álomvilágba vivő csengő hangját. Igen, Ő volt az aki bevitt ebbe a világba.
Ma is itt van mellettem, de ma már nem énekel többet. Ma már csak a nevemet hallom a még mindig álomba ejtő csendes, kedvesen suttogó hangján.
Hiányzik az éneke, hiányzik az a világ, ami akkor volt.

Viszont színfalak nem csak ott vannak. A színfalak a hétköznapi életünkben is jelen vannak.


Az én színfalaim az itthoni irodámban vannak. Hogyan dolgozom? Milyen jelmez van rajtam? Milyen „parókát” választottam mára?
Egy nőnek, anyának, feleségnek, vállalkozónak igen komoly és nehéz kérdések lehetnek ezek.
Milyen napunk van? Hogy vannak a gyermekeink? A férjünk? A környezetünk? Mindenki a helyén, egészségesen, boldogan, teli pocakkal, kávéval, teával, tiszta ruhában?
Előveszem a naptáramat, és csekkolom a napomat. Egyeztetek a férjemmel, a vállalkozó társammal, az ügyfelekkel. Már zsong a fejem, de nem zárom be a naptárt. Nem lépek ki a gépemből. Nem, nem teszem, mert ez a munkám, az életem.
Ezt választottam, mert ezt szerettem volna csinálni. Hálásnak kell legyek, hogy ez csinálhatom, és ez a kell szó nem kell, hogy benne legyen a szövegben, inkább átfogalmazom……… HÁLÁS VAGYOK, HOGY EZT CSINÁLHATOM!


De a színfalak mögött van egy másik világ is!
A kiégés világa! Mikor érezzük, hogy most jött el az a pillanat, hogy igenis ki kell kapcsolni azt a gépet. Igenis be kell zárni a naptár alkalmazásunkat. Igenis el kell hinnünk, hogy a családunk jól van, nem éhes, nem szomjas, tiszta a ruhája, jó helyen van ott, ahol éppen van, az ügyfelünk is jól van, a feladat is kész.

Emlékszem mennyire rabul ejtett gyerekként, mikor a színpad körbe forgott.
A nappalból éjszaka lett hirtelen, és teljesen más kép tárult elém. A színészek pedig a legnagyobb egyszerűséggel, természetességgel maradtak benne a szerepükben.
Pedig tudtam, ismertem őket, hallottam mikor beszélték az öltözőkben, a színész büfében, hogy éppen milyen nehézségeken mennek keresztül. De nekünk ebből semmit sem mutattak. Nem láthattunk mást az arcukon, csak a mosolyt, a hálát, az adott szerepet.
Aztán az utolsó visszatapsolás után, mikor végleg lement a nehéz, poros, vörös bársonyfüggöny, csendben, magányosan ültek az öltözőben, és vették le magukról az addig felöltött szerepet és kellékeket.
A színház elcsendesült, sötét lett.
Mindenki hazament, a mama is!
Megfogta a kezemet és csendesen, szelíden hazasétáltunk a való világba.